BÖLCSŐTŐL A SÍRIG – PARASZTI ÜNNEPEK ÉS HÉTKÖZNAPOK NÓGRÁD MEGYÉBEN

Néprajzi állandó kiállítás

Az 1891-es alapítású Palóc Múzeum fennállása centenáriumára készült állandó kiállítás a vidék gazdag népi hagyományaiból meríti témáját. A paraszti világ megidézésben a népszokások felől közelítettek a rendezők. Az emberi élet három nagy fordulója, a születés, házasságkötés, halál adják a kiállítás fő pilléreit, s az ezeket összekötő életszakaszok köre csoportosítják mondandójukat. A gazdag, szerteágazó téma bemutatásában fontos szerep jut a fény-képfelvételeknek, amelyek egyben segítséget nyújtanak a felsorakoztatott műtárgyak értelmezéséhez. Továbbá az élet ívét követő bemutatás során minden jelentős témaegységen belül egy-egy szokás, szokásrészlet mintegy megelevenedik, környezetet idéző tárgyegyüttesek, az alkalomhoz illő viseletbe öltöztetett bábuk segítségével.
A kiállítás időben hozzávetőlegesen a 19. század utolsó harmadától az 1960-as évekig terjedő időszakot fogja át. A jobbágyfelszabadítást követően Nógrád megye parasztságának gazdálkodása elmaradt az országos fejlődés ütemétől. A kedvezőtlen természeti adottságok, a történeti, társadalmi körülmények sajátos alakulása (birtokviszonyok, az ipar késői kibontakozása stb.) korlátozta az itt élők lehetőségeit. A szegénység konzervatívabb szellemiséggel társult. Mindez együttesen játszott szerepet abban, hogy a vidék parasztságának, életmódja, kultúrája lassabban változott, s számos régies vonást örökített át a 20. századra. Érvényes ez a (katolikus) magyarság közé a török háborúkat követően betelepült (javarészt evangélikus) szlovákokra, s részben a (katolikus) németekre is. Bár az utóbbiaknál inkább az etnikai elszigeteltség erősítette a hagyományőrzést.

Születés
A gyermekáldásban vidékünk parasztsága Isten akaratát látta megtestesülni. A szülés, a gyermekágy körül tapasztalt, idősebb asszonyok tevékenykedtek, ez kedvezett a hagyományok továbbélésének. A néphit szerint számos veszedelem leselkedik az újszülöttre. Leginkább attól féltették, hogy a boszorkányok elváltják, azaz az éj leple alatt kicserélik az egészséges csecsemőt maguk nyomorék, torzszülött porontyával. Ennek vélt megelőzését szolgálta az ágy elfüggönyözése, a sátor, amit a kiállítás egy 20. század eleji szobabelső keretében jelenít meg. A sátorlepedők egyébként a lányok kelengyéjének legcifrább darabjai közé tartoztak; a vitrinben bemutatott válogatás jelzi a nógrádi textilkultúra díszítménybeli változatosságát. Számos más mágikus eljárással is igyekeztek a gyermektől távol tartani az ártó hatalmakat. Rontáselhárító eszközök között, amelyek elsősorban a szemmelverés megakadályozását szolgálták, megtalálhatók voltak egyházi szentelmények is.
A közösség felerősödéséig gondoskodott a fekvőasszonyról, azaz a gyermekágyasról. Főtt étellel, itallal rendszeresen komaasszonya látta el. A szokás, amelyet poszriknak neveztek, részleteiben tájanként és koronként változatos volt.
A keresztelésre legkésőbb egy héten belül sort kerítettek. A templomi szertartás révén a felekezet tagjai sorába fogadta az újszülöttet. Ezt a szűkebb rokonság lakomával ünnepelte meg, ami egyben a kis jövevénynek a családba, közösségbe történő befogadást jelentette. A keresztszülőket már jóval a gyermek világra jötte előtt kiválasztották a szülők, legtöbbször ifjúkori barátaik közül. A komaság szoros, kölcsönös kapcsolat volt és egy életre szólt. A keresztszülőkre a gyermek élete folyamán számos kötelezettség hárult. Ennek egyike az újszülött illendő megajándékozása keresztelő alkalmával.
A templomba induló keresztanya megjelenítése a kiállításban egy sajátos helyi szokást mutat be. A sok cifra fejkendőből összeállított keresztelői takaró a hiedelem szerint azt biztosította, hogy majdan a párválasztás idején a gyermek „kapós” lesz. A születés időszakát ugyanis a gyermek fejlődésével, jövőjével kapcsolatos mágikus szokásokra, jóslásokra kedvező alkalomként tartották számon.

Csecsemőkor, gyermekkor
A rövid gyermekágyas időszak leteltével a család élete visszatért a rendes kerékvágásba. Az úgynevezett gyerrnekbútorok (bölcső, ülcsik, állóka, forgó, tolóka) a gyermekgondozás régi, nemegyszer a középkorig visszavezethető eszközei. Használatukat fenntartotta, hogy a paraszti életforma keretei között az anyának kevés ideje jutott apró gyermekére. Az idősebb testvéreket is korán bevonták a kicsik felügyeletébe, gondozásába, s ha lábra kapott az apróság, ment ő is a gyermekhaddal játszani. Az udvar, az utca, majd ahogy cseperedtek a határ a szórakozás számtalan lehetőségét kínálta. A mindenkori környezetben talált, változatos anyagokból, hozzávalókból formálódtak a fantáziagazdag játékszerek. Jórészük a felnőttek világának, tevékenységének utánzásához szolgált kellékül. Ahogy nőtt a gyermek, képességeihez igazodva, bevonták a család munkájába. A közös játékok, népszokások résztvevőjeként, fokozatosan elsajátította a közösségi élet szabályait is. Így egyre több ismeretre tett szert mindabból, amire felnőttként majd szüksége lesz.
Az intézményes nevelést egyrészt az iskola jelentette. Enteriőrrészlet idézi fel hangulatában a két világháború közötti falusi iskolát, ahonnan, ha a gazdasági teendők úgy kívánták, bizony nemegyszer mulasztott a gyermek. Az otthonról hozott vallási indíttatás ugyancsak iskolás kortól kapott intézményes keretet. Az elsőáldozás, majd a bérmálás jelentős állomás volt a gyermek hitéleti fejlődésében. Ezen alkalmakkor keresztszülei megajándékozták. Az evangélikusok körében hasonló szokások kapcsolódtak a konfirmációhoz.

Ifjúkor
A konfirmálás egyben az ifjúkor kezdetét is jelentette. Katolikusoknál pedig az iskolát bevégző leány számított nagylánynak, amit legszembetűnőbben felnőttes, cifra ruházata jelzett. A fiúk ugyanekkor előbb még suhancok lettek, majd ha már munkájuk a felnőttekével azonos értékű lett, a legényavatás kocsmai ceremóniája révén fogadták őket maguk közé a legények. A legények társulásai, élükön az első legénnyel szervezték a mulattságokat, a fiatalok ünnepi szokásait. Hozzájuk a leányok hasonló, bár bensőségesebb jellegű csoportjai csatlakoztak. A hagyományos közösségek mellett a 20. század során különböző egyházi és állami szerveződésű társulások is működtek. Így például vidékünk katolikussága körében a Mária Kongregáció. A különböző egyházi ünnepek, körmenetek külsőségeihez hozzá tartoztak, helyenként máig hozzá tartoznak a máriás-lányok, lobogós legények színpompás csoportjai, tagjaiknak ilyenkor meghatározott feladatokat kellett ellátniuk.
A mulatságok, ünnepi szokások vidám forgatagában szövődtek a szerelmi kapcsolatok. Az udvarlásnak hagyományosan kialakult rendje volt, s a fiatalok viselkedésére a közösség szigorúan felügyelt. Az érzelmek kifejezésére – ugyancsak szokások keretei között – többnyire jelképes formában volt lehetőség. Ezt példázzák a bemutatott, úgynevezett szerelmi ajándékok.

Lakodalom
Közeledvén a házasság ideje, a fiatalok érzelmei háttérbe szorultak. A párválasztásban ugyan-; a szülők szava döntött, gyakorlatias szempontok alapján. A házasságkötés tartalma a paraszti társadalomban jelentős és összetett. A fiatalok számára életre szóló vállalást jelentett, amelynek révén az ifjúkorból a felnőttek közé, a házasok korcsoportjába léptek át. Ez kihatott életük minden részletére. Megteremtődött az utód születésének törvényes lehetősége. A házasság révén a két fél rokonsága is egybeolvadt, aminek szintén jelentős társadalmi következményei lehettek. A házasságkötés szokáskörének csúcspontja a lakodalom, amelynek révén mintegy tudatták a közösséggel a nagy eseményt. Megrendezése alkalmul szolgált a reprezentációra, amit az örömszülők igyekeztek kihasználni, lehetőséget teremtvén az akár három napig tartó evés-iváshoz, vidám mulatozáshoz. A lakodalom nemcsak jelentős anyagi ráfordítást, hanem gondos szervezőmunkát is igényelt. Ebben a lakodalmi tisztségviselők voltak a két család segítségére. Közülük legtekintélyesebb feladatkör a násznagyoké (a vőlegény és menyasszony keresztapja), a népi szertartások levezetésében pedig a vőfélynek jutott fő szerep. A lakodalmi tisztségviselőknek szembe tűnő jelvényeik voltak, a vőfélyé például a felszalagozott fokos és a mellére tűzött bokréta. A lakodalom számos szokáscselekményből tevődött össze, amelyek tájanként, nemzetiségenként, a házasulandók vagyoni helyzetétől függően változhattak. Attól a szándéktól vezérelve, hogy az ünnepet szebbé, emlékezetesebbé tegyék, a hagyományos formák mellett mindig teret engedtek az újításoknak. E cselekménysorból, amelyet fényképek idéznek fel, a kiállítás annak megjelenítésére vállalkozik, amikor a násznép megérkezvén a vőlegényes házhoz, a fiatalokat az örömanya fogadja: mézzel kínálja őket, hogy — mint mondják — „életük édes legyen”. E nagy életfordulóhoz ugyanis szintén hiedelmek, mágikus szokások sora kötődött, amelyek az új pár jövőjének kedvező alakulását célozták.
Látható még a kiállításban egy felvetett ágyból és ruhaneművel telezsúfolt szekrényből álló menyasszonyi kelengye, ami egy közepes gazdasági állású leány hozományát mutatja az 1930-as évek gyakorlata szerint. A kelengye méretei ugyanis koronként és az adott család vagyoni helyzete szerint változtak. A staférungot az ágyvitelnek nevezett szokás keretében, mintegy a lakodalom nyitányaként szállították át a vőlegényes házhoz, ahol közszemlére került. A két változatával is képviselt örömkalács pedig a lakodalom egyik leglátványosabb tárgyi kellékét idézi. Ez — egyebek mellett — a menyasszony keresztanyjának ajándéka volt, s elfogyasztása szintén szertartásos körülmények között történt.

Felnőttkor
A házasság révén a menyecske bekerült férje családjába. A 19-20. század fordulóján még fellelhetők voltak a palóc vidéken az ún. nagycsaládok. Az egy fedél alatt élő, három-négygenerációs család közösen gazdálkodott a gazda irányítá-sával. E módosabb réteg körében fennmaradt forma mellett, összességében azonban az előbb vagy utóbb a szülői házból külön költözött egyszerű vagy kiscsaládok voltak többségben, amelybe a házaspár és gyermekeik tartoztak.
Mindkét családforma keretei között alapvetően megváltozott a fiatalok élete, újfajta elvárásoknak kellett megfelelniük. A paraszti munkák nagyobb hányada nemek szerint kettéválasztható, amint azt a bemutatott munkaeszközök csoportosítása is jelzi. Az asszonyi teendők színtere elsősorban a ház. Ennek rendben tartása, főzés, kenyérsütés, az aprójószág nevelése, a kendermunkák számítottak a gyermekgondozás mellett tipikus női munkáknak. A többnyire nagyobb fizikai erőt igénylő férfimunkák a vetés, cséplés, nyomtatás, minden fogattal végzett munka, s a lábasjószágok gondozása, ami tágabb mozgástérre terjedt ki. Az egyes tennivalók elosztását ezen belül befolyásolta a családforma.
A paraszti munkák rendjének a természet éves körforgása adott keretet, gyakran bizonyos naptári időpontokhoz kötöttek egyes tevékenységeket. A gazdálkodással kapcsolatos szokások közül kiemelkedett a termés betakarításának megünneplése. A kiállítás bejárati részében kialakított ún. naptárfal segít eligazodni abban, hogyan oszlottak meg a munkák és az ünnepek a paraszti élet esztendős ciklusaiban.
A parasztság terményfeleslegét, állatait a piacon, vásárokon értékesítette. Ugyanitt, vagy a paraszti igényekre specializálódott városi üzletekben szerezték be a gazdasági eszközöket, az öltözködéshez, háztartáshoz szükséges iparcikkeket. A vásárok egyben alkalmul szolgáltak a hírek, ismeretek terjedéséhez. A falu elszigeteltsége mindig is viszonylagos volt, az utóbbi két évszázadban mind több szálon kapcsolódott a városhoz. A kultúraközvetítésben szerepe volt az egyháznak, uradalomnak, falusi értelmiségnek; férfiaknál jelentős volt ilyen szempontból a katonáskodás. A község elöljárója, a választott bíró az államhatalom felé töltött be kétirányú, közvetítő szerepet. Hivatalának jel-képe volt a cifrán faragott bíróbot.
A hétköznapok megfeszített munkájában a vasárnapok békés hangulata jelentett feloldást. Az ünnepi misét, istentiszteletet megelőző illendő felkészülés, a templomi áhítat, a közösen elfogyasztott „gazdagosabb” ebéd után jutott idő elbeszélgetni rokonnal, jó szomszéddal, kilátogatni a pincékhez.
A közvasárnapok sorából kiemelkedtek az egyház év jeles alkalmai, amelyek közül a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi ünnepkörre utal a tárlat. A vallási tartalom mellett ezekhez az ünnepekhez számos hiedelem is kapcsolódott. A mágikus előírások, tilalmak a termékenység, egészség, szerencse biztosítását, a ront hatalmak távoltartását célozták. Jó példával szolgál erre a karácsonyi asztal szokásköre. A nagy ünnepe közé sorolandó még a palócoknál a vendégség: a falu temploma védőszentjének ünnepe, amit bőséges evés-ivással, táncmulatsággal kísérve tartanak meg máig, s elvárják rá a rokonokat nemcsak a környékről, de az ország távoli településeiről is. Ilyen alkalmakkor a nők legdíszesebb, legdrágább nagyünneplő öltözeteiket vették fel a nagymisére. A templomból kifelé jövő menyecskéket megjelenítő kiállítási részlet egyben a Nógrád megyei népviselet gazdag változatosságára is ráirányítja a figyelmet.
A katolikusoknál kiemelkedő jelentősége volt a búcsújárásnak. A megyében országos hírű Mátraverebély-Szentkúthoz kapcsolódó emlékanyag a kiállításban is hangsúlyos szerepet kapott. Ezen kívül több, kisebb vonzáskörű búcsújáróhelyet tartanak számon a vidéken, s szokás távolabbi, akár határon túli kegyhelyek felkeresése is, amint ez a térképekről leolvasható. Az ilyen zarándoklatok az élők testi-lelki épségét, valamint elhunyt hozzátartozóik lelki üdvét szolgálták.
A búcsújárásnak táji, nemzetiségi sajátosságokkal színezett, hagyományos rendje volt, s számos népszokás fűződött hozzá. A kegyhelyek szentkútja vizének gyógyító erőt tulajdonítottak. A viaszból készült offerekből, azaz fogadalmi tárgyakból aszerint választottak, ki milyen kéréssel kereste fel éppen a szent helyet. Palóc vidéken figyelmet érdemelnek a gazdagon díszített búcsús vagy szentkútyi tarisznyák. Az otthon maradókat búcsúfiával örvendeztették meg. A búcsúvásáron vett szobrokból, szentképekből azután otthon házioltárt alakítottak ki, aminek egyik régies formája a Mária-ház (kishajlék).

Öregkor
Az évek múlását szemléletesen mutatta a nők viseletének fokozatos változása. Ez a díszítettség visszaszorulása, a színek sötétedése mellett általában az öltözködés rendjének egyszerűsödésében is megnyilvánult. Idővel felnőttek a gyerekek, unokák; dédunokák születtek. Ha együtt maradt a család, ha nem, továbbra is összetartottak a nagyobb gazdasági munkákban mindössze az irányító szerepben, egyes feladatok elosztásában történtek változások.
Az öreg szülők dolgoztak kitartóan, erejük, egészségük végső határáig. Ahogy a gazdaságban már kevésbé lehetett hasznukat venni, mind több időt töltöttek a család kisgyermekei körében, igyekeztek nekik átadni tudásukat. S egyre fontosabbá vált számukra a vallás, a templom világa, készültek az élet utolsó nagy fordulójára. A sublótfiókban sokuknál még ma is batyuba kötve áll a halóruha: az öltözet, amit a nagy útra illendőnek ítélnek, halólepedő, halálkeresztkendő, feszület, biblia és minden egyéb szükségesnek tartott kellék.

Halál, a halál után

A paraszti felfogás szerint a halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem átalakulás, amelynek révén az élő átlép egy másik, az élettől különböző világba. A halotti szokások hátterét ősi, széles körben elterjedt hiedelmek és a keresztény vallások tanításainak sajátos ötvözete adja. E szokásokat a halottaktól való félelem, később az elhunyt iránti tisztelet tartotta fenn esetenként napjainkig.
A temetési szokásoknak központjában az az igény áll, hogy az elhunytat elválasszák, eltávolítsák az élők közösségéből A gyakorlati teendők mellett ez magába foglalja, hogy megkönnyítsék a lélek útját a túlvilágra, biztosítsák nyugalmát, hogy ne zavarja visszajáró halottként az itt maradottakat. Másrészt a szokásrend keretet ad a hozzátartozók számára a búcsúvétel megkönnyítéséhez.
A sírjelek formája felekezeti hovatartozást tükröz. Elsősorban a Karancsvidék katolikus temetőinek valamikori, egy törzsből faragott fakeresztjei érdemelnek figyelmet mozgalmas barokkos körvonalukkal, plasztikus díszítésükkel, amelyekhez tanult kőfaragók munkái szolgáltak előképül. Az evangélikusok fejfái szerényebb díszítésűek voltak. A gyász az elhunyt emlékének tiszteletét foglalja magába. Viselkedést és öltözködést befolyásoló szabályai elsősorban a nőrokonokra vonatkoztak. A család az előírt gyászidő letelte után is ápolja a halott emlékét: gondozzák sírját, halála évfordulóján misét mondatnak lelke üdvéért. A túlvilági életbe vetett hit napjainkig fenntartotta a halottlátó intézményét. E természetfölötti képességekkel felruházott személyek közvetítenek a halott és a vele kapcsolatot kereső hozzátartozók között.