IVÁN NAGY (1824-1898)

Nagy Iván (1824-1898) a balassagyarmati Vármegyeházán született a reformkor hajnalán. Sokat köszönhetett családjának és szülőhelyének. Vármegyei levéltáros apja a köznemesi hagyományok és igények szerint nevelte. A helyi katolikus elemi iskola után gimnáziumi éveit Egerben, Esztergomban és Vácott töltötte. 1841-1847 között a váci papneveldében folytatott tanulmányokat, ám utolsó vizsgái előtt úgy döntött inkább világi hivatást választ magának. Jogi tudományokból előbb Losoncon majd Pozsonyban tett vizsgát. Pozsonyban már királyi táblai jegyzőként volt jelen a 1848. évi márciusi országgyűlésen. A szabadságharc lendülete, „azon izgalmas állapot, mely akkor a hazafi kebleket, főleg a fiatalságét rezgésbe, hullámzásba hozá”, őt is magával ragadta: 1848 augusztusában jelentkezett honvédnek. A szabadságharcot végigharcolva a világosi fegyverletétel idején már a déli hadseregnél szolgált főhadnagyként. Mint sok más sorstársának neki is menekülnie kellett a császári megtorlás elől: tizenegy hónapig bujkált a nógrádi Buják községben. Az illegalitás hónapjait követően a családi irattárat, saját könyvtárát rendezve Balassagyarmaton élt 1851 végéig. Még ez évben bírói államvizsgát tett Pesten majd a kínálkozó lehetőséget megragadva magántanítói állást vállalva, a gróf Berchtold-családdal Velencébe utazott, ahol a Magyar Tudós Társaság megbízásából kutatásokat végzett a híres velencei könyvtárban a Bibliotheca Marciana-ban. Hazatérése után – annak ellenére, hogy egy ideig ügyészi helyettesként dolgozott Balassagyarmaton – már eldöntötte, hogy történetírással kíván foglalkozni. 1855-ben Toldy Ferenc ajánlására a pesti Egyetemi Könyvtárba nevezték ki. A könyvtárnál eltöltött 15 év alatt teljesedett ki történetírói tevékenysége, jelentek meg legfontosabb munkái, köztük máig a legnagyobb hatású, az 1857-68 között íródott XIII kötetes Magyarország Családai. Az I. kötet megjelenése 1857-ben valóságos tudományos meglepetésként hatott. Nagy Iván szintén rengeteg fáradtságot szentelt címertani munkásságának. A fentebb említett alapműve ennek a történeti segédtudománynak is fontos forrása. Részt vett a Siebmacher-féle címer-korpusz magyarországi részének szerkesztésében. Folyóirat alapításába kezdett, Knauz Nándorral együtt jelentették meg a rövid életű Magyar Tudományos Értekezőt. 1867-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Megszerzett tudását egyetemi katedrán szerette volna érvényesíteni, azonban az Egyetemi Könyvtár megüresedett igazgatói állására beadott pályázatai eredménytelenek maradtak. 1870-ben, megválva az Egyetemi Könyvtártól az Országgyűlés Képviselőházi Naplójának szerkesztője lett. A levelező tagság után 1874-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai sorába választották. 1878-ban egészségi állapota miatt nyugdíjaztatását kérte. A fővárost otthagyva a Balassagyarmathoz közeli Horpácsra költözött, ahol a község bírájaként is tevékeny alakítója marad a köz- és tudományos életnek. Megyei monográfia írásába fogott. 1883-ban a frissen alakult Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság első alelnökévé választották. Nagy Iván életművének meghatározó része volt az a kultúraépítő munka, melyet Nógrád megye szellemi életének gazdagításáért végzett. Életének utolsó évtizedében múzeumalapítási törekvésekbe kezdett: Fáradhatatlan munkával néhány hét alatt szerez pártfogókat, toboroz tagokat egy helyi Múzeum Társulat létrehozásához. A saját maga készített alapszabály tervezetet Nógrádvármegyei Múzeum Társulat megalakulásának napján 1891. március 15-én terjeszti az állandó tagok első közgyűlése elé. A tudós történész maga is jelentős gyűjteménnyel rendelkezett. A Múzeum Társulat első kiállításának rendezésekor helyezte el saját kő- és bronzkori, középkori tárgyait, a pecsétnyomó-, több mint 400 darabos érem- és pénzgyűjteményét a múzeum gyűjteményében. Idős kora, betegsége ellenére továbbra is tevékenyen vett részt a közgyűlések munkájában. 1897-ben a múzeumigazgatói tisztség elvállalásakor, székfoglalói beszédében fogalmazta meg először egy új múzeumépület építésének szükségességét. A múzeumügy kedvező alakulását halála után is biztosítani kívánta, ezért feleségével, Csató Máriával közösen úgy határoztak, hogy „összes csekély fekvő” vagyonukat „aprólékos megosztás helyett a közügynek oltárára” szentelik. Az állandó múzeumépület csak Nagy Iván halálát követően, 1914-ben épülhetett meg az akkori Erzsébet-ligetben.