“Egy szívvel, egy lélekkel!”
Miről mesél ez a fénykép?
“És most lefényképezkedünk,
Hogy mindörökre meglegyünk.”
(Tandori Dezső: És most)
A Közösségek Hete programsorozat felhívására a hosszúra nyúlt karantén időszak és múzeumunk kényszerű zárva tartása után most egy izgalmas fényképes kalandtúrára invitáljuk egykori és leendő látogatóinkat, múzeumbarátainkat, internetes oldalaink követőit.
Szándékaink szerint sokatmondó, talán még katartikusnak is gondolható képeket választottunk múzeumunk fotótárából. Arra lennénk kíváncsiak, miről mesélnek ezek a képek Önöknek, milyen gondolatokat ébresztenek, milyen egykori – családi, ifjú vagy gyermekkori – élmények, történetek idéződnek meg láttukon. Talán lesznek olyanok is, akik ismerős személyekkel, helyszínekkel fognak szembesülni.
Írásaikat, gondolataikat, reflexióikat a kategória megjelölésével az info@palocmuzeum.hu email címre várjuk a 2021. május 10-től 16-ig megvalósuló Közösségek Hete programsorozatra.
A három kategória: gyermek, ifjúsági (14-20 év) és felnőtt
A legjobb, legértékesebb írásokat megőrizzük, közzétesszük facebook oldalunkon.
Jutalmak:
kategóriánként a 3-3 legjobb – legérdekesebb helyezetnek könyvjutalom a múzeum kiadványaiból
családi belépőjegy a Palóc Múzeumba
Az emberi lét központi problémája az örök élet keresése. Persze nem fiziológiai értelemben. A fenti Tandori-sorok is ezt a gondolatot járják körül. A fényképezés aktusa önmagában sugallja a halál és a halál elleni küzdelem gondolatát. Először: a fénykép az örökre elmúló, visszahozhatatlan pillanat megragadására tett kísérlet objektivációja. De – úgy tetszik – sikertelen kísérlet. Más az elmúlt pillanat, és más a kézben tartott fénykép. Talán nem is hasonlítanak egymásra, de semmiképpen sem azonosak – csak mintha… Másodszor: a kész fénykép szinte maga a halál, a megmerevedés. Lenyomat egy valamikori élő valamiről. Harmadszor: győzelem is a halál felett, nem pusztán a kép tárgyi valóságában, hanem a képet néző személy pszichikumában. Hisz aki a képet szemléli, valamilyen élő kapcsolatba kerül a kép „tartalmával”.
Susan Sontag amerikai író, esszéista így vallott a fényképezésről híres tanulmányában: „Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítünk a világgal, s ez a viszony a tudás – következésképp a hatalom – érzetét kelti. Az a fausti többletenergia és lelki sérülés, amely nélkül nem alakulhatnának ki a modern, szervetlen társadalmak, alighanem akkor keletkezett, mikor az emberek megtették a ma már jól ismert kezdő lépést az elidegenedés felé: megszokták, hogy nyomtatott betűvé absztrahálják a világot. Ám a világ kilúgozásának és gondolati tárggyá alakításának a nyomtatás nem olyan alattomos eszköze, mint a fénykép, s ma javarészt az utóbbiból merítjük ismereteinket arról, hogyan festett a múlt, s milyen kiterjedésű a jelen.” (A fényképezésről, Európa, Budapest, 1981. 10. p.)
Vizuális világban élünk, képek milliárdjai vesznek körül bennünket, és határozzák meg az életünk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a világról szóló érzeteinket, benyomásainkat, tapasztalatainkat – tudásunkat – döntő mértékben a szemünk mint érzékszervünk közvetíti a számunkra, hanem napjainkra a képek uralják életünket. Nap mint nap millió képet látunk, képek vesznek körül otthonunkban, az utcán, iskolában és munkahelyeken. Képekkel bombáz bennünket a tévé, a multiplexek, a dvd-k, a számítógépek és az okostelefonok monitorjai. Magunk is képeket alkotunk, képek határozzák meg a gondolkodásunkat. A látó ember számára a képek nélküli világ elborzasztó, szinte felfoghatatlan. A látó ember világtalannak nevezi a látását elvesztettet, azt, akinek már nincs meg a szeme világa. A vakok világa a maguk belső képeivel éppoly teljes, ha sokszor nem teljesebb is, mint a miénk, látóké. Becsüljük meg ezért csodálatos érzékszervünk, a szemünk ajándékait: a képeket. A képeket, amelyek nemcsak uralkodhatnak felettünk, de feltárhatják világunk, környezetünk, embertársaink, szeretteink, barátaink valódi lényegét, legmélyebb titkait.
 |
 |
 |
 |
 |
